Még élek...

Azért az nagyon durva, hogy elértem a lustaságnak arra a fokára, amikor már blogposztot írni is lusta vagyok...

Az előző rész óta nagyjából a következőek történtek:

1. Hédereztem egy hónapot a már megénekelt Fraser Suites-ben. Kényelmesnek kényelmes volt, de valahogy olyan demotivált lettem, hogy egy idő után már vacsorázni sem nagyon volt kedvem elmenni, ipari mennyiségű peanut butter jellyt tömtem magamba. Ez kicsit véletlenül alakult így: első este lementem bevásárolni egy-két életmentő dolgot egy éjjelnappaliba, és nem is gondoltam volna, hogy a szeletelt kenyeret meg kell jól vizsgálni, hogy tényleg kenyér-e, így aztán zöld színű, édeskés ízű pandan-kenyeret vettem. Amihez persze nem illett semmilyen felvágott, úgyhogy vettem mogyoróvajat, aztán mire elfogyott a csomag kenyér (nagyon aranyos, hogy rá van írva, hogy a "bonjour", ami a márkája, az franciául jó napot jelent), addigra megszerettem, úgyhogy most már mindig van itthon. Persze jobb esetben a normál (meg a csoki-csipszes) kenyér mellett.

A Fraser Suites-ból származik az első, munkán kívüli ismeretségem is. Alival minden reggel egy shuttle-lel mentünk be a belvárosba, aztán egyszer már nem is tudom hogyan szóba elegyedtünk, kiderült hogy ő is hasonló cipőben jár, mint én (most helyezték át Szingapúrba, családja csak két hónap múlva követi), aztán azóta többször találkoztunk is. Most mindkettőnkhöz megérkezett a várva-várt felmentő sereg, de szerintem pár hét múlva már érdemes lesz megpróbálni összehozni egy újabb (asszimetrikus, lévén Ali nem iszik alkoholt) sörözést a belvárosban.

2. Elkezdtem a munkát. Na, erről nyilván rengeteget lehetne írni, már csak azért is, mert az ébrentöltött időm ijesztően nagy részét töltöm ott. Röviden a lényeg hogy a kollégáimmal (inkl. közvetlen főnököm) nagyon jól kijövök, a tágabb kört meg (csak az emeletünkön dolgozik vagy 200 ember, akik mind potenciális kollégák) lassan-fokozatosan megismerem. Három hete érkezett kb. két hónapra Don Stewart, aki amúgy a new yorki irodában dolgozik (kb. velem együtt kezdett), úgyhogy mostanában vele boldogítjuk Neville-t, a főnökünket mindenféle ismeretterjesztő ötpercesekkel típusrendszerekről meg helyességbizonyításról. Ilyenkor mindig nagyon udvariasan és érdeklődően bólogat :)

3. Ez igazából az előző ponthoz kapcsolódik: elkezdtem felfedezni a munkahely környékét. Az épület maga egy 33 emeletes toronyház, amiből az alsó 32-ben a bank lakik (a földszint maga egy utcáról is nyíló bankfiók), legfelül pedig egy bár van, ahol érdekes módon nemcsak hogy én nem jártam még, de olyan kollégák sem, akik már több, mint egy éve itt dolgoznak... Na majd egyszer kerítek rá alkalmat. Ami viszont nagyon praktikus, hogy közvetlen összeköttetésben áll egy földalatti bevásárlóközpont-szerűséggel: a közvetlen itt azt jelenti, hogy az ember feljön a metróból, átmegy a boltokon, és bemegy az épületbe anélkül, hogy egy pillanatra is kitette volna a lábát a légkondiból. A mozgólépcső közvetlenül a bank földszintjén található belépőkapukhoz vezet. A bevásárlóközpont meg nagyrészt éttermekkel van tele, amiknek a nagyrésze nem nagyon elszálltan drága, viszont nagyon jó a kaja. Szerencsére dögivel van nyugati kaja is, ha már kicsit elegem lett a kísérletezésből.

4. Kerítettem lakást. Elsőre beleszerettem, aztán igazából amikor tényleg átköltöztem, akkor meg nagyon megutáltam, egyrészt mert elég nagy volt a kontraszt a Fraser-hez képest, másrészt meg hát ráfért egy kis rendberakás. Most, hogy ez utóbbi megtörtént (ld. következő pont...), most már kifejezetten takaros és otthonos lett. Egyetlen hátránya (egyben persze előnye is), hogy messze van a belvárostól: reggelente kb. háromnegyed óra (szerencsére van közvetlen buszjárat), hazafelé meg még több lenne, mert nagyobb a dugó — ilyenkor általában metróval jövök, szerencsére az is elég közel van a lakáshoz. A tömegközlekedést amúgy nagyon utálom, nem való ez nekem, ráadásul elég ritkán járnak a buszok, legközelebb olyan helyre megyek, ahol nem megfizethetetlen az autó-birtoklás... Taxi olcsó, kb. magyar árban van, vagy még akár alatta is, a belvároson belül igazából szinte csak azzal érdemes közlekedni (ezt is teszi mindenki, hatalmas sorok szoktak állni taximegállóknál), de ide ki a világ végére sajnos egy vagyon lenne mindennap taxizni.

5. Megérkezett Viki! Azért kellett Magyarországon maradnia, mert voltak még vizsgái, de végre megszerezte az abszolutóriumát a progmaton, úgyhogy most már csak a diplomamunkáját kell megírnia. Januárban repül vissza leállamvizsgázni. Rengeteget dobott az életminőségemen a jelenléte: először is pár nap alatt rendbeszedte a lakást (sajnos nincsen róla előtte-utána fotóm), meg most már van értelme hazajönni a melóból, nem csak az üres lakás fogad. Van itt kb. 100 méterre egy hawker center, ami kb. olyan, mint a plázákban szokásos kajálda-emelet (körben a kaja-boltok, középen meg sok asztal amik nem külön-külön az éttermekhez tartoznak), csak nincs körülötte bevásárlóközpont. Hétköznaponként általában ott vacsizunk, van kb. harminc különböző pult, mindegyik mást-mást kínál. Mindegyik egy külön kaland. Sajnos ez itt egy eléggé kínai negyed, ezért kínai meg maláj kaja van csak, indiai nincs, ami kár: voltam kb. egy hónapja funkc.prog. meetupon Bugisban, és kurvajó indiai kaját burkoltam egy ugyanilyen food court-ban. Hétvégente meg főzünk, illetve ez eddig általában úgy nézett ki, hogy Viki főz, én meg besegítek valami triviális munkával.

6. Elkezdtünk túristáskodni. Na, ez szerintem már a következő bejegyzésbe fog jutni, kezdem unni a saját dumámat. Lényeg, hogy a belvárosban, meg Pasir Risben jártunk eddig, az utóbbinál van egy tengerparti mangrove-erdő-rezervátum, na az nagyon jó volt. Hétköznap nem érek rá, hétvégén meg jól esik ejtőzni, úgyhogy a kirándulásokat nem vittük eddig túlzásba, de hát nem teljesítménybérezésben vagyunk, és nem is két hétre jöttünk.