Indi János és az ajkai kristályszuvenírek

Félsz, mi? Hogy megint elbaszták, csináltak egy felturbózott, a mai közönség igényeinek állítólag jobban megfelelő utólagos folytatást, hülyén mozgó CGI katonákkal, kezükben puska helyett adóvevő, Jar-Jar szerepében Indy fia, szegény Harrison Ford meg comic relief-fé válik saját maga mellett.

Hát nem pont. Sőt. Pont nem.

Kb tíz perce tartott a film, amikor már mondtam apámnak, hogy igen, ez egy igazi Indiana Jones-film lesz. A filmben egyszer sem hangzik el, hogy "öreg vagyok én már ehhez". És miért is hangozna, hiszen bár némely fotón úgy tűnhet, mintha Ford kiöregedett volna a szerepből, a filmben ennek nyoma sincs.

Aztán ott van a fiatal segítőtárs, Mutt. Mennyire idegesítő és túlhangsúlyozott szereplő lehetett volna. De nem lett az, kifejezetten szimpatikus karakter, és még véletlenül sem von el figyelmet a jó régészprofesszorról.

A sztori teljesen by-the-numbers Indy: elindulnak egy legendás történetű kincs nyomában, aztán feltűnnek a gonoszok (itt most a szovjetek; nyilván a nácikat már nem lehetett behozni Ford kora miatt), és pont a kincs megtalálásakor felülkerekednek, de nem tudnak bánni az erejével, és ezért látványosat buknak, amíg Indy a háttérből ezt végignézi. Egyébként a régi, atlantiszon játszódó kalandjátékhoz semmi köze, az valamikor még a háború előestéjén, a harmadik film után fér be az időrendbe.

Szerencsére tehát a sztori-formulához sem nyúltak, úgyhogy ebből a szempontból is megmaradt a feeling. Kicsit a végén a földönkívülis (bocsánat, dimenziónkívülis) - Csillagkapus szálat talán hagyhatták volna kevésbé túlspilázva, de annyira azért nem vitték el a történetet, hogy már ne férjen bele a megszokott keretekbe.

Szóval megnyugodhatsz.