Cactus

Valós halál

3 October 2007 (books) (10 comments)

Organikus károkozás — ezzé bagatellizálódott a gyilkosság Richard Morgan regényének világában. A könyvben felvázolt jövőben az emberi tudatot ugyanis egy erre alkalmas, tarkóba épített elektronikus berendezés (a tudattok) tárolja, és nem jelent gondot bármikor újraburkolni, átültetni másik—akár szintetikus—testbe. Problémát tehát csak a címadó valós halál, a tudattok megsemmisülése jelent.

Richard Morgan: Valós halál

Morgan sci-fi krimije alaposan körbejárja az alapötlet felvetette kérdéseket. Hogyan viszonyulnak a néhány generáció óta jelen lévő, a tudatot és a testet teljesen elválasztó technikai bravúrhoz az életösztönt milliárd év alatt internalizált emberi lények? Mit jelent a társadalom számára, ha a tehetősebbek megannyi testet és klónt tarthatnak fenn a maguk számára, és az alsóbb osztályok emberöltőinek életét nézhetik végig, gyakorlatilag tetszőleges ideig? Mennyire fontos a testek, és mennyire a személyiségek vonzódása a párkapcsolatokban?

Takeshi Kovácsnak, egy katonai speciális osztag, a Küldöttek veteránjának magánnyomozása jelenti a történetet, amolyan oldschool Philip Marlowe-stílben. Morgan az általa teremtett világról mindig csak apró részleteket mutat, sosem tol az olvasó arcába szájbarágó magyarázatokat arról, ami a XXI. és a XXVI. század között történt. Szerintem ez pozitív.

Ami viszont nem tetszett, illetve inkább csak nem felelt meg a prekoncepciómnak, az az, hogy sokkal modernebb sci-fire számítottam. A magyar kiadás borítója büszkén hirdeti, hogy a regény "Philip K. Dick-díjas", bármit is jelentsen ez, de pont Dick ugyanezt a regényt negyven évvel ezelőtt simán megírhatta volna, mondjuk azzal együtt, hogy az biztos egy kevésbé követhető könyv lenne.

A centrális kérdést jelentő test-tudat dualitást pedig bár körbejárja, de leglényegesebb pontjára mintha félne kitérni. A történetben ugyanis többször szerepel a távtárolás technikája, sőt, a bonyodalmat is ez adja: vagyis hogy egyesek tudatáról időnként biztonsági másolatot készítenek, és szükség esetén, ha a tudattok megsemmisül, innen visszaállítható egy pár órával a halált megelőző állapot. Igen ám, de mennyiben tekinthető ez örök életnek, mennyire jelenti azt a szubjektív én számára, hogy nem kell félnem a (valós) haláltól? Vajon miért érezném súlytalannak a valós öngyilkosságot csak azért, mert halálom után pár órával már újra beburkolnak egy testbe valakit, aki a regénybeli logika szerint én vagyok? Hiszen nyilvánvaló, hogy én én, aki meghúzom a ravaszt, ez a tudat, a maga folytonosságában megszűnik létezni. Akkor hogy is van ez? Az ikertestvérem nem én vagyok...


« Egy jó doboz bármit elad 
All posts
 Élelmiszertúladagolás »


cooldavee 2007-10-03 21:23:50

Vigasztaljon a tudat (höhö :-)), hogy a pár órával ezelőtt készült tudat-másolatod csak pár óra tapasztalatával és élményével különbözik tőled. Ikertestvéred tudatától viszont kétszer 20-30 év választ el. Azért ez nagyon nem mindegy.

Ha jobban belegondolunk, a tudatod már a következő pillanatban sem ugyanaz a tudat. Semmiképpen sem tudnék úgy tekinteni 6 éves önmagamra, mint olyasvalakire, akinek ugyanaz a tudata, mint az enyém. Így a következő pillanatbeli önmagamra sem tekintek úgy, mintha egyezne a tudatunk.

Ahhoz, hogy súlytalanná váljon az öngyilkosság, el kell fogadnod, hogy a tudat valójában csak illúzió.

cactus 2007-10-03 21:58:29

Attol, hogy alig kulonbozik, attol meg nem ugyanaz. Nem letezik identitas?

Lehet, hogy a 6 eves onmagamra en sem tekintenek ugy, mint akivel megegyezik a tudatom, de folytonos ut vezet onnantol idaig, es ezt az utat megeltem, es ebben a pillanatban is mar eppen a kovetkezo pillanat megelesebe bukkanok at...

cooldavee 2007-10-03 22:52:24

Igen, doktor úr, rátapintott a lényegre. Szerintem nem létezik identitás, vagy ha úgy tetszik, nincs "lélek".

Én úgy vagyok ezzel, mint a Duck Typing-gal: ha valami úgy tipeg és hápog, mint egy kacsa, akkor az egy kacsa. Avagy, ha valaki úgy viselkedik, mint John Smith életének 800 milliomodik másodpercében, akkor az nem más, mint a 800 millió másodperc idős John Smith.

Ha nem tudsz a pár órával ezelőtt lementett tudatodra úgy tekinteni, mint saját tudatodra, akkor vajon mit szólnál ahhoz, ha megsérülne az agyad, és kiesne az utóbbi pár óra összes történése? Vajon ettől megszakad a "folytonos út", és már többé nem vagy önmagad?

cactus 2007-10-03 22:55:39

Akkor vegyuk az identitas lakmusz-papirjat: tfh leklonoznak es beletoltik a tudatodrol mondjuk fel oraja keszult mentest. Es...

Kiverned neki? Hisz az csak onkielegites, ezek szerint...

cooldavee 2007-10-04 00:13:20

Ááááááááááááááááááááá...... :-)))))))

Természetesen ez nem önkielégítés lenne, hanem buzulás. :-)

Amint lementették a tudatomat, én már többé nem ugyanaz vagyok. Arról nem is beszélve, hogy amikor szembe találom magam a félórás tudatommal, méginkább eltérünk majd egymástól, és ez az idő előrehaladtával - pontosabban a minket érő eltérő élmények hatására - egyre csak fokozódik.

Ráadásul az önkielégítést magamon végzem, ami szükségszerűen azzal jár, hogy olyan élményeim lesznek, hogy az én kezem az én péniszemet fogja, és az én péniszemet az én kezem fogja. Az egymásnak kiverősben viszont az lesz az "élményem", hogy egy velem majdnem megegyező személynek verem a farkát, neki pedig az, hogy egy vele majdnem megegyező személy veri a farkát. Ha én hozzáérek az ő péniszéhez, azt nem az én tudatom fogja érzékelni az én péniszemen keresztül, hanem az ő tudata az ő péniszén keresztül. Ezek az élmények szükségszerűen méginkább növelik a két tudat közti különbséget. A két tudat az eltérő helyzetek, élmények miatt már akkor is a legelső pillanatban el fog térni majd egymástól, ha esetleg előtte teljesen megegyeztek (tehát pl. nem volt félórás eltérés). Ez végül ahhoz vezet, hogy lesz egy tudat, akinek kiverték, és lesz egy, aki kiverte. De egyik sem lesz azonos azzal a tudattal, aki magának verte volna ki.

Hasonlóképpen nem verném ki a 14 éves önmagamnak sem, ha vissza tudnék menni az időben. ;-)

Ha a két klón egyszerre veri ki egymásnak, az sem azonos azzal, mintha mindkettő önkielégítést végezne. A fizikai különállás miatt ez nyilvánvalóan nem ugyanazt az élményt nyújtja, mintha mindkettő saját magának verné ki (az érveket nagyjából már felsoroltam).

cooldavee 2007-10-04 00:23:05

Ja, még egy apróság. Én azt mondtam, hogy szerintem nincs identitás. Te viszont ezzel a kiverős példával mintha arra próbáltál volna építeni, hogy a két tudat egy identitáshoz tartozik.

Olyan ez, mintha a 800 millió másodperces John Smith-t megduplikálnánk, és Te azt mondanád egy félóra múlva, hogy nézd, mindkettő ugyanaz a John Smith; én meg azt mondanám, hogy ugyanannyira John Smith az egyik, mint a másik: mindkettő különbözik a 800 millió másodperces John Smith-től, de valószínűleg az univerzumban minden másnál jobban hasonlítanak rá.

Encsé 2007-10-04 09:31:51

A kommenteket alulról fölfelé, vagy fölülről lefelé kell olvasni? Mert sehogy nincs értelme...

Lőry 2007-10-11 16:18:39

Nahát nahát, Morgan az egyik kedvenc íróm. Philip Dickkel a témaválasztás hasonlósága ellenére nem szívesen hasonlítanám össze, mert Dick életművéből eddig csak jó ötleteket olvastam, jó könyvet sosem.

Nem értem mit érzel old schoolnak benne; szerintem Morgan épp hogy új szelet fújt a genre megfáradt Gibson-utánérzésekkel és per def. kezelhetetlen technológiai szingularitásokkal telefingott levegőjébe. Végre egy igazi scifi, ami nem fél komoly alapkérdéseket körbejárni, nem fél nagyképű módon látszólag évszázadokra előre jósolgatni, miközben a sorok között a mai világ társadalmi problémáit boncolgatja. A noir detektívregény stílus és a minden mondatból vödörszám kiömlő vér és belek pont passzolnak a mondanivalóhoz.

Morgan újabb könyvei változó szinvonalúak; a harmadik-negyedik könyve kifejezetten alulsikerült volt. Már épp kezdtem volna feladni, erre most úgy tűnik, a legújabb regényével megint sikerült beletrafálnia valamibe. A Black Mannek most kb. a közepén járok, és minden szavát élvezem. Az AC az identitás kérdését járta körbe, a BM pedig az emberi mivolt határait feszegeti, hasonló stílusban, negatív főhőssel, kortárs társadalomkritikával meg minden. Szuper.

A klónozásos bigyóról az a véleményem, hogy "én" az engem alkotó részecskék egy bizonyos mintázata vagyok; a molekuláim pedig csereszabatosak. Ergo ha valaki készít a mintámról egy tökéletes másolatot, akkor attól kezdve két egyenrangú, egyformán érvényes példányban fogok létezni. Mindkét példány teljes joggal fogja magát Lőrynek hívni. Az a tény, hogy a másolás pillanatában a "Lőrység" mint tulajdonság megszűnik egyedi dolognak lenni, csak jogi értelemben és a személyes kapcsolatok terén fog problémákat felvetni, de ott aztán sokat. Cooldavee-nek adok tehát igazat, és tovább is megyek: nem fontos, hogy a másolat tökéletesen pontos legyen; személyiségben, emlékezetben, tudásban, mindenben jókora variáció megengedhető.

A faszkiverős lakmuszteszt pedig marhaság. Maximum valami Turing-teszt szerű, tisztán viselkedésalapú próba volna használható szerintem (ha a környezetem nem tud különbséget tenni az eredeti és a másolat között, akkor mindkettő joggal mondhatja magát Lőrynek).

Lőry 2007-10-11 16:26:47

Ja igen: a másolat-kérdéskört a harmadik Takeshi Kovács regény járja körbe. Takeshi barátunknak ott önmaga egy másik példányával kell elbánnia. Sajnos az a kötet egy elszalasztott lehetőség volt, nagyon kielégítetlenül hagyja az olvasót. :-/

cactus 2008-01-22 19:34:16

Egy érdekes kanadai animációs rövidfilm a témában: To Be.