Félelem és reszketés Hamburgban

29 March 2007 (personal books) (6 comments)

Amikor Asimov Alapítvány-trilógiáját olvastam, egészen az utolsó könyv utolsó fejezetéig vártam, hogy mikor bukkannak már fel a robotok. Voltak szereplők, akik végig gyanusak voltak, hogy biztos mindjárt kiderül róluk, hogy androidok. Aztán ehelyett a nagy csalódás jött, az derült ki, hogy ez a regény nem az a regény, és a robot-szerű karakterek csak azért voltak olyanok, amilyenek, mert Asimov pocsék író. Azóta ezt az esetet gyakran idézem fel humoros átdolgozásban, Sümi például nagyon nem szeretett a moziban, amikor a Gyűrűk ura második részét kommentáltam úgy végig, hogy átlag húszpercenként megkérdeztem, mikor jönnek már a nindzsák.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor elkezdtem olvasni Philip K. Dicktől az Egy baromsággyűjtő emlékiratai című regényt. Kuncogtam azon a másik Cactuson, aki valahol, egy kicsit más valóságban ennek a regénynek is úgy állt neki, hogy sci-fit várt, és meglepődött, hogy ez bizony egyike azon kevés megjelent Dick-regénynek, amelyik szilárdan áll, két lábbal, a valóságon.

A napokban Emmanuel Carrére Én élek, te meg halott vagy című Dick-életrajzát olvasom, és ebből bizony egy olyan csavart vesz a fenti történet, amit mintha csak ő talált volna ki: a könyvből az derül ki, hogy valójában az összes többi, elvileg sci-fi regény is egészen közvetlenül Dick mindennapi tapasztalatairól szól, csak legfeljebb a díszletek vannak kicsit megváltoztatva.

Carrére könyve is a fentihez hasonló gondolatmenetekkel színessé téve, az életrajzi eseményekbe beágyazva mesél a Dick-regények keletkezési körülményeiről. Szórakoztató, de a maga módján: azoknak való, akik tudnak nevetni Dicknek a saját elbaszottságát derűsen megélő fekete humorán.

Persze ahhoz, hogy valakinek az élete ennyire direktben leképezhető legyen olyan regényekből, amelyekben robotok tanakodnak azon, hogy mi van, ha valójában mégis emberek, és a drogellenes rendőrség beépített embere önmagát figyeli meg, kellett egy olyan paranoid-skizoid személyiség is, amely az életrajz alapján elviselhetetlenné, és mégis lenyűgözővé tette ezt az embert.

A könyvet olvasva rájöttem, hogy igaz végletesen letompítva, higítva, ha úgy tetszik, light-osan, de sokminden megvan bennem és a környezetemben is Dickből, és bizonyára ezért falom a regényeit. Az az elbaszott, tompult közeg, ahol a Vega Juronika elszólás hónapokra poén tud maradni, és a tompultságon mégis átszüremlik egymás teljes elfogadásának érzése -- mi volt ez, ha nem a Kamera kommunájának szemi-normális emberekre alkalmazott változata? És ha már témánál vagyunk, elmesélem a Nagy Berlini Hamburger-Elméletemet, ami pár éve, egy kémiailag terhelt pillanatban állt össze egy poén elaborációjaként, azóta többször, többeknek elmeséltem, és csak most, pár órája, a kádban fekve jutott eszembe, hogy mennyire hasonlít is a Dick gondolkodásmódjára:

„Milyen kár, hogy a második világháború után nem Hamburg lett a fallal megosztott város Kelet és Nyugat határán", kezdtem el a történetet, "mert akkor Kennedy elnöknek azt kellett volna mondania, hogy «Ich bin ein Hamburger».” Nevetés.

Ezt természetesen nem én találtam ki, meg nem mondom, hol hallottam, vagy olvastam. Viszont utána jött az érdekes rész, amikor továbbgondoltam.

„De vajon jön-e el nap, amikor majd tehetünk is ezért? Ha valaha lesz működő időutazás, bizonyára a költségei is folyamatosan csökkennek majd, egészen addig, amíg egyszerű tréfák kedvéért is megváltoztathatjuk a történelmet. Csak visszaugrunk az időben, megváltoztatunk a történelemben épp annyit, hogy Hamburg legyen Németország kettészakított fővárosa, visszajövünk a jelenbe, és jót röhögünk az egészen.”

Alakul. Ideje csavarni rajta egyet.

„Persze a gond mindig ott van az időutazással, hogy a dolgok túlontúl összefüggenek egymással. Mi van, ha a marhasültes szendvics névadó városa és a Német Birodalom fővárosa, nehezen kibogozható okok miatt, nem eshet egybe? Valahogy úgy, mint a vajas oldalával lefelé eső kenyérszelet. Hiába változtatnánk a történelmen, mire visszajövünk a jelenbe, senki sem tartaná viccesnek, hogy «Ich bin ein Hamburger», mert Berlinernek hívnák a Mekiben a cuccost.”

És igen, itt éri el a gondolatmenet a kritikus tömeget, már csak egy egészen kicsi lökésre van szüksége.

„De mi van, ha pontosan ez történt? Mi van, ha eredetileg berlinernek hívták a húspogácsás szendvicset, Kennedy Hamburgban mondta a beszédét, ezért egy idő-huligán megváltoztatta a történelmet, és most itt röhög közöttünk -- az egyedüliként, akinek a berliner azt jelent, amit kéne.”

És most lássunk egy újabb Phildickizmust: általában nem tudta, hogyan fejezze be a könyveit. És most én sem. Úgyhogy így.


« Kampány 
All entries
 Interactivity and Games as an Artform »


Gabesz 2007-04-04 15:09:54

Commentelek neked is hogy örüjjé:)

1. Sztem nem rossz az Alapítvány

2. Te beteg vagy:)

Zoli 2007-04-11 15:00:42

beteg hat!

Zoli 2007-04-13 22:00:39

na es mi van, ha eredetileg parizsinak hivtak???!!!

jfk 2007-04-21 10:34:46

Hamburger... bazze' ez nagyon jo :)

Maya 2007-06-01 22:25:36

JFTR, épp egy résszel kellett volna továbbolvasni az Alapítványt hogy androidokkal találkozz...

ct 2007-08-05 00:55:13

kérdés:

Jancsi és Juliska időhuligánok. Vajon mi mindent kéne megváltoztatniuk ahhoz, hogy Kennedy a következőket mondja hires beszédében: "Ich bin ein páros debreceni"

a sikeres megfejtők között kisorsolunk egy nyertes lottószelvényt