Pierre Basieux: Top 7

Kicsit kiakasztott Pierre Basieux Top 7 című könyve, amely arra vállalkozik, hogy a Clay Intézet-féle milliódolláros matematikaproblémákat mutassa be. Mivel olvasmányos, ismeretterjesztő módon van megírva, gondoltam majd odaadom apámnak. Elkezdtem olvasni, és csak a baj van vele.

Előszöris maga a kontent. Bár a bevezetőben maga a szerző emlékezik meg róla, hogy a matematikához nem vezet királyi út, sokszor áldoz fel lényeges részleteket a közérthetőség oltárán. Például rögtön az első fejezetben képes a számhalmazok bemutatásában a valós számokat úgy bevezetni, mint x²-2 jellegű polinomok gyökeit. Mintha ℝ algebrai bővítése lenne ℚ-nak...

Aztán meg maszatol és összemos dolgokat -- például Gödel nemteljességi tételét a P = NP kérdésével. Az utolsó fejezetben, ami egyéb, mai napig megoldatlan kérdésekről szól, felveti, hogy senki sem konstruált még jólrendezést a valós számokhoz, pedig ilyen létezik. Namármost a jólrendezési "tétel" ekvivalens egy korábbi vendégünkkel, a kiválasztási axiómával, úgyhogy alapvetően nem érti a problémát, aki konstruktív megoldást akar -- hiszen ha ilyen létezne, pont a kiválasztási axiómára nem lenne szükség...

Bognár János silány magyar fordítása és az igénytelen kiállítás jól illeszkedik a könyv színvonalához. A fejezetek számozása teljesen elcseszett (valószínűleg egyszerűen \chapter*-ot használtak \chapter helyett a LaTeX forrásban), emiatt minden ábra és egyenlet számozása olyan, mintha a 0. fejezetben lenne, így hát az ötödik fejezetben találjuk a 0.18.. ábrát (így, két ponttal...), és a lábjegyzetek számozása is egészen 105-ig folyamatos. A fordítás pedig nem terjedt ki például a címekre, így aztán egy helyen a könyv hivatkozik Douglas Adams Per Anhalter durch die Galaxis című művére, ami persze a Galaxis útikalauz stopposoknak akart lenni. Néhány mondat pedig a fordítás eredményeképpen teljesen értelmetlen lett.

Az egyetlen vigasz, hogy a könyvet alig ezer forintért vettem, egy 50%-os akcióban.

Structure and Interpretation of Computer Programs

Az egyik dolog, amit nagyon szeretek a progmaton a Simon-féle analízis kurzusban, az az, ahogyan gyakorlatilag a semmiből, vagyis a ZF-ből és a valós számok axiómáiból építkezünk, és ha néha ki is hagyunk egy-egy bizonyítást, akkor arra külön fel van hívva a figyelmünk. Ennek az a csodálatos eredménye, hogy még így a hatodik félév közepén is bármilyen bonyolult tétel bizonyítása esetén elvileg rekonstruálható a teljes út az axiómáktól.

A SICP, mint alant kifejtem, ugyanilyen előadássorozat illetve könyv, a programozásról. Én egy-két évvel ezelőtt először az előadással találkoztam, ma már nem tudom, miért hagytam abba akkoriban a 6. előadás környékén. Most viszont elémkerült a könyv is, nekiugrottam, és kiderült, hogy a lényeg pont a második felében van.

Valós halál

Organikus károkozás — ezzé bagatellizálódott a gyilkosság Richard Morgan regényének világában. A könyvben felvázolt jövőben az emberi tudatot ugyanis egy erre alkalmas, tarkóba épített elektronikus berendezés (a tudattok) tárolja, és nem jelent gondot bármikor újraburkolni, átültetni másik—akár szintetikus—testbe. Problémát tehát csak a címadó valós halál, a tudattok megsemmisülése jelent.

Morgan sci-fi krimije alaposan körbejárja az alapötlet felvetette kérdéseket. Hogyan viszonyulnak a néhány generáció óta jelen lévő, a tudatot és a testet teljesen elválasztó technikai bravúrhoz az életösztönt milliárd év alatt internalizált emberi lények? Mit jelent a társadalom számára, ha a tehetősebbek megannyi testet és klónt tarthatnak fenn a maguk számára, és az alsóbb osztályok emberöltőinek életét nézhetik végig, gyakorlatilag tetszőleges ideig? Mennyire fontos a testek, és mennyire a személyiségek vonzódása a párkapcsolatokban?

Takeshi Kovácsnak, egy katonai speciális osztag, a Küldöttek veteránjának magánnyomozása jelenti a történetet, amolyan oldschool Philip Marlowe-stílben. Morgan az általa teremtett világról mindig csak apró részleteket mutat, sosem tol az olvasó arcába szájbarágó magyarázatokat arról, ami a XXI. és a XXVI. század között történt. Szerintem ez pozitív.

Ami viszont nem tetszett, illetve inkább csak nem felelt meg a prekoncepciómnak, az az, hogy sokkal modernebb sci-fire számítottam. A magyar kiadás borítója büszkén hirdeti, hogy a regény "Philip K. Dick-díjas", bármit is jelentsen ez, de pont Dick ugyanezt a regényt negyven évvel ezelőtt simán megírhatta volna, mondjuk azzal együtt, hogy az biztos egy kevésbé követhető könyv lenne.

A centrális kérdést jelentő test-tudat dualitást pedig bár körbejárja, de leglényegesebb pontjára mintha félne kitérni. A történetben ugyanis többször szerepel a távtárolás technikája, sőt, a bonyodalmat is ez adja: vagyis hogy egyesek tudatáról időnként biztonsági másolatot készítenek, és szükség esetén, ha a tudattok megsemmisül, innen visszaállítható egy pár órával a halált megelőző állapot. Igen ám, de mennyiben tekinthető ez örök életnek, mennyire jelenti azt a szubjektív én számára, hogy nem kell félnem a (valós) haláltól? Vajon miért érezném súlytalannak a valós öngyilkosságot csak azért, mert halálom után pár órával már újra beburkolnak egy testbe valakit, aki a regénybeli logika szerint én vagyok? Hiszen nyilvánvaló, hogy én én, aki meghúzom a ravaszt, ez a tudat, a maga folytonosságában megszűnik létezni. Akkor hogy is van ez? Az ikertestvérem nem én vagyok...

Folytatásos könyvek a bábeli könyvtárban

A minap újraolvastam Borges Bábeli könyvtárát, és egy pillanatra meglódult az agyam. Az alábbi gondolatmenetet főleg a nem progmatos olvasóimnak szánom. A progmatosoknak ez spanyolviasz :)

Az jutott ugyanis eszembe, hogy mi van a 410 oldalnál hosszabb könyvekkel, ezek talán hiányzonának a Teljes Könyvtárból? Természetesen nem, hiszen folytatásos kiadásuk könnyen szerepelhet a kínálatban. Így viszont látszólagos ellentmondásra jutunk: a Könyvtár nyilvánvalóan véges számosságú könyve ezek szerint a megszámlálhatóan végtelen számosságú összes könyvet tartalmazná, mindegyiket véges számú folytatásokra osztva?

Az ellentmondás feloldását az adja, ha megvizsgáljuk, mi a helyzet az egy sorozatba tartozó kötetek sorrendjével, mint információval. Tegyük fel például, hogy minden kötet így kezdődik:

Kellően hosszú könyv esetén azonban (és mivel az összes könyvet tárolni akarjuk, lesz közte ilyen hosszú könyv is) a sorszám leírása önmagában kitölti mind a 410 oldalt. Bármilyen kódolást is használunk a sorszám leírására, mivel egy könyvben kb. 410∙80∙40 betű van, ha azt akarjuk, hogy a sorszám után még egy tartalmi betű is elférjen, az első kötettől legfeljebb a 25^{410∙80∙40-1}+1. kötetig sorszámozhatjuk folyamatosan a könyveket. És akkor ebben még nem is hagytunk helyet a sorozat azonosításának.

És ha a sorrendet valahogyan "kívül" tároljuk?

Akkor pont nem állítunk semmit. Ez rögtön látszik, ha rövidebb, mondjuk egyetlen, 0 és a 9 közötti számjegyet tartalmazó könyvekről beszélünk. Ekkor tíz "könyvünk" van, mégis bármilyen nagy természetes szám tizes számrendszerbeli reprezentációja előáll mint "folytatásos regény". Csakhogy ekkor a könyvek gyakorlatilag semmilyen információt nem hordoznak egyetlen számról sem, az információ ugyanis a könyvek sorrendjében van. Az pedig a Könyvtár rendszerén kívül.

Félelem és reszketés Hamburgban

Amikor Asimov Alapítvány-trilógiáját olvastam, egészen az utolsó könyv utolsó fejezetéig vártam, hogy mikor bukkannak már fel a robotok. Voltak szereplők, akik végig gyanusak voltak, hogy biztos mindjárt kiderül róluk, hogy androidok. Aztán ehelyett a nagy csalódás jött, az derült ki, hogy ez a regény nem az a regény, és a robot-szerű karakterek csak azért voltak olyanok, amilyenek, mert Asimov pocsék író. Azóta ezt az esetet gyakran idézem fel humoros átdolgozásban, Sümi például nagyon nem szeretett a moziban, amikor a Gyűrűk ura második részét kommentáltam úgy végig, hogy átlag húszpercenként megkérdeztem, mikor jönnek már a nindzsák.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor elkezdtem olvasni Philip K. Dicktől az Egy baromsággyűjtő emlékiratai című regényt. Kuncogtam azon a másik Cactuson, aki valahol, egy kicsit más valóságban ennek a regénynek is úgy állt neki, hogy sci-fit várt, és meglepődött, hogy ez bizony egyike azon kevés megjelent Dick-regénynek, amelyik szilárdan áll, két lábbal, a valóságon.

A napokban Emmanuel Carrére Én élek, te meg halott vagy című Dick-életrajzát olvasom, és ebből bizony egy olyan csavart vesz a fenti történet, amit mintha csak ő talált volna ki: a könyvből az derül ki, hogy valójában az összes többi, elvileg sci-fi regény is egészen közvetlenül Dick mindennapi tapasztalatairól szól, csak legfeljebb a díszletek vannak kicsit megváltoztatva.

Carrére könyve is a fentihez hasonló gondolatmenetekkel színessé téve, az életrajzi eseményekbe beágyazva mesél a Dick-regények keletkezési körülményeiről. Szórakoztató, de a maga módján: azoknak való, akik tudnak nevetni Dicknek a saját elbaszottságát derűsen megélő fekete humorán.