Contents

Blog tags RSS

Entries tagged books

Úti élmények

19 May 2011 (personal Singapore books movies) (11 comments)

Eddig a repülés nekem mindig valami letudandó rossz volt: beszállsz a gépbe, aztán könyvbe-újságba temetkezve megpróbálod eltölteni azt a két-három órát, a perceket számolva, amíg végre túlvagy a kis helyre bezárt, élményszegény utazáson.

Na ehhez képest most a tizenkét órás útnak már az első három órája alatt megvolt az, hogy átérezzem milyen lehetett régen a repülés: egy élmény.

Előszöris a kaja nagyon finom volt, a kis báránysasliktól kezdve az előételnek felszolgált garnélarákon keresztül a fehérboros mártásban tálalt bélszínig. De azért nem kell mindentől eldobni az agyunkat: a citromsorbet kifejezetten fantáziátlanra sikeredett. Másrészt ha elunom magamat, van elektromos dugó, és kényelmesen elfér a gépem is az asztalon, úgyhogy írhatok például hülye blogbejegyzéseket a repülőútról, aztán amikor már kb kész vagyok vele, visszamehetek a harmadik bekezdésbe, és beleírhatom, hogy most már ennyi elég is lesz a viharból meg a dobálásból, mert nehéz így gépelni.

De holmi üdvözlőpezsgő, fine dining meg a kényelem még kevés lenne az igazi élményhez, ha nem jött volna be a klisék közé illő "egyedül utazom, szóbaelegyedek a mellettem ülővel, és kiderül hogy egy (Micimackósan szólva) Igazán Érdekes Ember" jelenség. Egy New York-i professzorról van szó, aki gazdasági joggal foglalkozik, és épp Szingapúrban fog előadást tartani. A nagyon különböző háttér és kor ellenére hamar megtaláltuk a közös hangot. Ami érdekes, hogy mennyi közös pont derült ki a beszélgetésünk közben: tíz éven keresztül tartott előadásokat a CEU-n, ezért ismeri Budapestet; szeret sci-fit olvasni, Dicktől majdnem mindent olvasott (najó, ez egyben miss is, amennyiben Asimovot említette még nagy kedvencként); és amikor a cégjogi szabályozásokról beszélgetve arról meséltem neki, hogy Stross az Accelerandoban Turing-teljes cégjogot, és ezt kihasználó, divergens cégalapító okiratokat talált ki (igaz, a T- és a d-betűs szó nélkül mondtam, mert akkor még azt hittem, elijeszteném), akkor egyrészt totál belelkesedett hogy ezt neki el kell olvasnia (és ha jó, feladja a hallgatóinak is), másrészt megkérdezte tőlem, ismerem-e a Gödel, Escher, Bach című könyvet... Aztán elővett egy Top Gear magazint. Igen, cseréltünk email-címet.

Aztán a filmek is adták rendesen. Persze, lettek volna uncsi "nyugati" filmek is, de nyilván ki nem hagynék egy ilyen alkalmat, hogy bollywoodi meg távolkeleti remekeket nézzek...

Az első, ami megfogott, azzal vett le a lábamról, hogy éppen egy epic táncjelenetbe kapcsoltam bele, ahol Illés Tibor (avagy nem ELTEsek kedvéért Mario nyulánk testvére, Luigi) vendégszerepelt, de Benny Lava-t megszégyenítő lendülettel. Khichdi a címe, és muszáj volt végignézni, mert zseniálisan önreflexív volt: a fent említett főszereplő beleszeret egy lányba, és a Nagy Romantikus Álmot akarja vele megélni. Ez elég könnyen is megy, mivel az anyagiak adottak (mindketten gazdag családból származnak), és a lány családja totál odavan Luigiért, szívesen adnák neki a lányt. Igen ám, de ekkor ráébred Luigi, hogy az igazi Nagy Romantikus Álomhoz az is kell, hogy elválasszák a szerelmespárt, és csak nagy nehézségek árán lehessenek végre egymáséi. Namost a srác családja teljesen hülye, de van benne pár kretén meg néhány idióta is. Ezek a debilek elkezdenek szervezkedni, hogy a lány családja ideiglenesen ellenezze az esküvőt, és az események láncolata oda vezet, hogy gyilkossággal gyanusítják, ami végre megteszi a kívánt hatást, csak hát az a kellemetlen benne, hogy 15 évre akarják leültetni. És így tovább.

Ezen kívül ment még az Endhiran című gyöngyszem, de annak a highlightjait már láttam a Filmdroidon, úgyhogy nem ragadtam le nála. Említésre méltó volt még a Gantz című eXistenZ-szerűség, és a Fantasztikus Róka-úr, ami úristen de jó és hogyhogy anno nem láttuk. Bár annyira sokat adtak hozzá a hangok, hogy el sem tudom képzelni, hogy magyar szinkronnal élvezhető maradt.

Logicomix

2 October 2010 (books math) (9 comments)

Talán egy hónapja hallottam először a Logicomix című képregényről, aztán most valahogy megint előjött Redditen, úgyhogy elolvastam. Szerintem négy dologról szól:

  1. Az őrültség (konkrét, orvosi, pszichotikus-skizofrén/neurotikus értelemben) és a formális logika, mint érdeklődési kör korrelációja. A könyv saját magáról állítja, hogy ez a központi kérdése, de szerintem ez a vonal pont nincs annyira nagyon kidolgozva.
  2. Bertrand Russel életrajza: ez a "direkt" szint, a könyv alapszerkezetét az adja, hogy Russel maga '39-ben egy előadáson elmeséli életét kisgyerekkorától.
  3. Hilbert programja a századfordulóból a matematika axiomatikus megalapozásáról, és annak bukása — bár a könyv nem tudja, vagy nem meri eldönteni, hogy bukásnak értékelje-e a végeredményt. Konkrétan a regény írója és a matematikus szakértő ebben a kérdésben nem jut közös álláspontra — ugyanis a könyv készítői, természetesen, mind-mind szereplői is a képregénynek; milyen is lenne egy könyv Russelről önhivatkozás nélkül...
  4. A matematika, a formális logika összeegyeztethetőségének kérdése az emberi lét élményével és tágabban a humanizmussal. Itt először Whitehead/Russel és Wittgenstein van beállítva a két pólusként, de a lezárásra a II. világháború küszöbén tartott előadásában Russel egy frappáns párhuzamot húz Gödel eredményei és az emberiség problémáinak logikai megoldhatósága között.

Egyetlen bánatom a könyvvel, hogy laikusoknak készült, ezért a matematikai tartalma nagyon light-os, és sok helyet elvesz olyan koncepciók vagy akár konkrét tételek elmagyarázása, amiket szerintem a tényleges olvasóközönség úgyis ismer. Viszont az életrajzi adatok, a ki-mikor-kivel-min dolgozott része nagyon érdekes, és nekem a fent negyediknek felsorolt témában érdekes kérdéseket tudott felvetni.

Amiről eddig nem beszéltem, az a könvy vizuális aspektusa. A fekete vonalakkal körberajzolt formákból, halvány színekből álló stílus a klasszikus képregényekre jellemző, a kamera-beállítások és a nagyon jól kidolgozott árnyékolás viszont inkább filmszerűvé teszi a képi világát. Vizuálisan a legerősebbnek az első világháború frontvonalán játszódó Wittgenstein-etűdöt mondanám.

Összességében nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt a képregényt a blogom olvasóinak — maga az alapötlet, meglátni a XX. század intellektusainak küzdelmét a matematika és a formális logika látszólag száraz formalizálási törekvései mögött, olyan, ami talán sok unalmas matematika-óra káros hatását tudja kijavítani.

Pierre Basieux: Top 7

18 December 2008 (books math) (11 comments)

Kicsit kiakasztott Pierre Basieux Top 7 című könyve, amely arra vállalkozik, hogy a Clay Intézet-féle milliódolláros matematikaproblémákat mutassa be. Mivel olvasmányos, ismeretterjesztő módon van megírva, gondoltam majd odaadom apámnak. Elkezdtem olvasni, és csak a baj van vele.

Előszöris maga a kontent. Bár a bevezetőben maga a szerző emlékezik meg róla, hogy a matematikához nem vezet királyi út, sokszor áldoz fel lényeges részleteket a közérthetőség oltárán. Például rögtön az első fejezetben képes a számhalmazok bemutatásában a valós számokat úgy bevezetni, mint x²-2 jellegű polinomok gyökeit. Mintha ℝ algebrai bővítése lenne ℚ-nak...

Aztán meg maszatol és összemos dolgokat -- például Gödel nemteljességi tételét a P = NP kérdésével. Az utolsó fejezetben, ami egyéb, mai napig megoldatlan kérdésekről szól, felveti, hogy senki sem konstruált még jólrendezést a valós számokhoz, pedig ilyen létezik. Namármost a jólrendezési "tétel" ekvivalens egy korábbi vendégünkkel, a kiválasztási axiómával, úgyhogy alapvetően nem érti a problémát, aki konstruktív megoldást akar -- hiszen ha ilyen létezne, pont a kiválasztási axiómára nem lenne szükség...

Bognár János silány magyar fordítása és az igénytelen kiállítás jól illeszkedik a könyv színvonalához. A fejezetek számozása teljesen elcseszett (valószínűleg egyszerűen \chapter*-ot használtak \chapter helyett a LaTeX forrásban), emiatt minden ábra és egyenlet számozása olyan, mintha a 0. fejezetben lenne, így hát az ötödik fejezetben találjuk a 0.18.. ábrát (így, két ponttal...), és a lábjegyzetek számozása is egészen 105-ig folyamatos. A fordítás pedig nem terjedt ki például a címekre, így aztán egy helyen a könyv hivatkozik Douglas Adams Per Anhalter durch die Galaxis című művére, ami persze a Galaxis útikalauz stopposoknak akart lenni. Néhány mondat pedig a fordítás eredményeképpen teljesen értelmetlen lett.

Az egyetlen vigasz, hogy a könyvet alig ezer forintért vettem, egy 50%-os akcióban.

Structure and Interpretation of Computer Programs

16 April 2008 (books programming ISC) (11 comments)

Az egyik dolog, amit nagyon szeretek a progmaton a Simon-féle analízis kurzusban, az az, ahogyan gyakorlatilag a semmiből, vagyis a ZF-ből és a valós számok axiómáiból építkezünk, és ha néha ki is hagyunk egy-egy bizonyítást, akkor arra külön fel van hívva a figyelmünk. Ennek az a csodálatos eredménye, hogy még így a hatodik félév közepén is bármilyen bonyolult tétel bizonyítása esetén elvileg rekonstruálható a teljes út az axiómáktól.

Structure and Interpretation of Computer Programs

A SICP, mint alant kifejtem, ugyanilyen előadássorozat illetve könyv, a programozásról. Én egy-két évvel ezelőtt először az előadással találkoztam, ma már nem tudom, miért hagytam abba akkoriban a 6. előadás környékén. Most viszont elémkerült a könyv is, nekiugrottam, és kiderült, hogy a lényeg pont a második felében van.

Continue reading »

Valós halál

3 October 2007 (books) (10 comments)

Organikus károkozás — ezzé bagatellizálódott a gyilkosság Richard Morgan regényének világában. A könyvben felvázolt jövőben az emberi tudatot ugyanis egy erre alkalmas, tarkóba épített elektronikus berendezés (a tudattok) tárolja, és nem jelent gondot bármikor újraburkolni, átültetni másik—akár szintetikus—testbe. Problémát tehát csak a címadó valós halál, a tudattok megsemmisülése jelent.

Richard Morgan: Valós halál

Morgan sci-fi krimije alaposan körbejárja az alapötlet felvetette kérdéseket. Hogyan viszonyulnak a néhány generáció óta jelen lévő, a tudatot és a testet teljesen elválasztó technikai bravúrhoz az életösztönt milliárd év alatt internalizált emberi lények? Mit jelent a társadalom számára, ha a tehetősebbek megannyi testet és klónt tarthatnak fenn a maguk számára, és az alsóbb osztályok emberöltőinek életét nézhetik végig, gyakorlatilag tetszőleges ideig? Mennyire fontos a testek, és mennyire a személyiségek vonzódása a párkapcsolatokban?

Takeshi Kovácsnak, egy katonai speciális osztag, a Küldöttek veteránjának magánnyomozása jelenti a történetet, amolyan oldschool Philip Marlowe-stílben. Morgan az általa teremtett világról mindig csak apró részleteket mutat, sosem tol az olvasó arcába szájbarágó magyarázatokat arról, ami a XXI. és a XXVI. század között történt. Szerintem ez pozitív.

Ami viszont nem tetszett, illetve inkább csak nem felelt meg a prekoncepciómnak, az az, hogy sokkal modernebb sci-fire számítottam. A magyar kiadás borítója büszkén hirdeti, hogy a regény "Philip K. Dick-díjas", bármit is jelentsen ez, de pont Dick ugyanezt a regényt negyven évvel ezelőtt simán megírhatta volna, mondjuk azzal együtt, hogy az biztos egy kevésbé követhető könyv lenne.

A centrális kérdést jelentő test-tudat dualitást pedig bár körbejárja, de leglényegesebb pontjára mintha félne kitérni. A történetben ugyanis többször szerepel a távtárolás technikája, sőt, a bonyodalmat is ez adja: vagyis hogy egyesek tudatáról időnként biztonsági másolatot készítenek, és szükség esetén, ha a tudattok megsemmisül, innen visszaállítható egy pár órával a halált megelőző állapot. Igen ám, de mennyiben tekinthető ez örök életnek, mennyire jelenti azt a szubjektív én számára, hogy nem kell félnem a (valós) haláltól? Vajon miért érezném súlytalannak a valós öngyilkosságot csak azért, mert halálom után pár órával már újra beburkolnak egy testbe valakit, aki a regénybeli logika szerint én vagyok? Hiszen nyilvánvaló, hogy én én, aki meghúzom a ravaszt, ez a tudat, a maga folytonosságában megszűnik létezni. Akkor hogy is van ez? Az ikertestvérem nem én vagyok...

Older entries:

Entries from all tags